A csend fotózása – miért szeretek egyedül kint lenni?

Elsőre furcsának tűnhet a címben feltett kérdés. A válasz azonban egyszerű: az elvonulás, a természet rezgésének átélése számomra csak a saját tempómban működik.

Sokan gondolhatják úgy, hogy egyedül kint lenni unalmas. Nincs kihez szólni, nincs kivel megosztani az élményt, és csak a csend vesz körül.

Én erre azt mondom: a természetben a csend nem üres. Tele van jelenléttel.

Egy élményt megosztani lehet később, szóban is. A legjobb azonban az, ha maga az elkészült kép mesél helyettem. Remélem, hogy ez sokszor sikerül.

A „nincs kihez szólni” számomra nem jelent problémát. Egyedül lenni nem magány, hanem figyelem. Figyelem magamra és a külvilágra – ami nálam a természet, a táj, az élővilág.

Beszélgetni nem csak szavakkal lehet. Bár bevallom, ha nem tájat vagy tárgyat fotózom, gyakran hangosan is kimondom a gondolataimat. Furcsa? Lehet. Amikor azonban tőlem pár méterre úszik el egy hattyúcsalád, számomra természetes, hogy köszönök, megszólítom őket, majd megköszönöm, hogy ott voltak velem.

Egyedül kint lenni a Szigetközben – vagy bárhol máshol – számomra azt is jelenti, hogy megadhatom azt a tiszteletet a teremtett világnak, amellyel tartozom neki. A sok örömért, az élményekért, és azért a megszámlálhatatlan szépségért, amelyet újra és újra megmutat magából.