Miért járok vissza ugyanoda fotózni?

Vannak helyek, amelyek visszahívnak.

Nem azért, mert különlegesek.

Hanem mert ismerősek.

Számomra a fotózás nem pusztán időtöltés, hanem szenvedély. Meggyőződésem, hogy ezt másképp nem is lehet csinálni.

Egy-egy hely számomra nem csupán téma. Különleges viszony fűz hozzájuk. Lehet ez emlék, lehet egy élethelyzet, vagy akár egy olyan kapcsolat, amely energiával tölt fel, elvarázsol, átölel.

Mint minden szakmában vagy hivatásban, itt is jelen van a kiégés veszélye. Amennyiben a fotózás már csak munkává válik, és eltűnik mögüle az elhivatottság, a szív, érdemes egy pillanatra megállni, és talán szünetet tartani.

Tudom, annak, aki ebből él, ez nem könnyű.

Lehet azonban, hogy mégis megéri.

Úgy gondolom, mindenkinek, aki fotózik, kell, hogy legyen legalább egy hely, ahová rendszeresen visszajár. Az okot csak ő ismeri – de kell.

Itt lehet igazán meglátni egy táj szépségét, változatosságát és sérülékenységét.

Itt lehet feltöltődni azokkal az energiákkal is, amelyek az út folytatásához szükségesek.

Legyen a fotózás munka, szenvedély, vagy egyszerűen menedék.

Én ezért járok vissza például a Denkpáli hallépcsőhöz.

Emlékek kötnek ide. Egy betegségből való gyógyulás helyszíne. Sok gondolkodással és csenddel töltött perc.

Talán azért is, mert számomra a mélység néha fontosabb, mint az újdonság.