Egy kép története – hogyan születik meg egy tájkép

Egy fotó sosem egy pillanat.

Hanem döntések sora.

Hova állok?

Meddig várok?

Mikor engedem el?

Egy kép története gyakran fontosabb, mint maga a kép.

Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de talán érthető.

Egy elindulás előtt én általában csak azt gondolom végig, hogy a Szigetközben nagyjából honnan indulok, és merre szeretnék tartani. Konkrét helyet, előre meghatározott lokációt nagyon ritkán választok.

Ezt azért teszem, mert tudom: egy adott pillanat előre nem tervezhető. Azt ott és akkor fogom meglátni, akkor fogja a tekintetem odavonzani. Egy megcsillanó víztükör, egy beszűrődő napsugár – ezek sosem tervezhetők előre.

Természetesen nem azt mondom, hogy bizonyos helyen, bizonyos napszakban nem „várható el” egy jó pillanat. De ahogy mondani szokták: ember tervez, Isten végez.

És én ehhez tartom magam.

Akad olyan nap, amikor csak néhány fotó születik.

És olyan is, amikor szinte minden kép magával ragadó.

Mindkettő rendben van.

Ez a poszt nem a technikai beállításokról szól – azokról számtalan blog, videó és tanfolyam elérhető. Itt a pillanat meglátása és megérzése a lényeg.

Tanulható ez?

Szerintem nem.

Viszont aki nyitott szemmel és szívvel járja a tájat, az előbb-utóbb ráérez. Ebben biztos vagyok.

A fenti kérdésekre a válasz végül mindig ugyanaz:

a hely és a pillanat dönti el.

Van, hogy hosszú percekig állok és várok, keresem a „tökéletes” időablakot.

És van, hogy néhány kattintás után továbbindulok, mert ott és akkor nincs több annál.

Aki most szeretne belemerülni a táj- vagy természetfotózásba, annak csak ennyit tudok mondani:

legyen türelmes.

Ne akarjon mindenáron fotózni.

Várjon. A pillanat el fog jönni.

Közel húsz év után ez az én tanácsom.